Sötét van. Hol vagyok? Lezuhantam? Ha igen, akkor hol lehetek?
A siklóban vagyok, az biztos, de az égen a csillagokat nem ismerem. Ijesztő...
Egy Aurora nevű bolygón élek. Anyáék megengedték, hogy a siklóval elmenjek kirándulni egy kicsit a bolygók között. Fiatal vagyok, de jobban irányítom, mint némely háromszor, négyszer ilyen idős pilóta... Akkor mégis hogy történhetett, hogy lezuhantam? Arra még emlékszem, hogy a Föld nevű bolygó mellett haladtam el éppen, amikor észrevettem egy fuvallatot. Gondoltam kipróbálom, hogy lehet-e szörfözni rajta. Akkor fordult rosszra minden. Alig, hogy ráfordítottam a siklót, a komputer mágneses zavart jelzett, és nem tudtam irányítani a hajót. Hánykolódtam, próbáltam kijutni, de nem sikerült. Végül úgy tűnik, elájultam.
Lassan nyitogatom újra a szemeimet, de valamiért homályosan látok, és valami elvakít. Elfordítom a fejem, és különböző csöveket pillantok meg, amik mind felém kanyarognak. Némelyik gépből, mások pedig valamiféle zacskókból.
Hova kerültem?
- Oh, hát felébredtél! - hallok meg egy fáradt, de megkönnyebbült női hangot.
A hang forrása felé fordulok, és egy fehér köpenyes, vörös hajú nőt pillantok meg. Egy vaskos könyvet tart a kezében, az orrán pedig szemüveg van. Mellette egy asztalon mappák, tollak, és fura eszközök.
Nem szólalok meg, csak nézek rá.
Feláll a székről, mellém lép, közben észlelem, hogy valahol nyílik egy ajtó, és többen érkeznek.
- Mik a fejlemények, doktornő? - dörren egy rideg hang, amitől nagyon megijedek.
- Uram, még csak most tért magához a fiú – fordul a férfi felé a vörös hajú nő. - Még nem tudok újat mondani.
- Hadd nézzem! - tolja félre, hogy közelebb jusson.
Magas, testes, szürke ruhás férfit pillantok meg, Sötét haja rövidre van nyírva, vastag szemöldöke alól pici, sötét szemek fürkésznek.
Mozdulni sem merek, csak próbálok elnézni mellette, mivel a látvány nagyon rémisztő.
- Egész emberinek néz ki, ahhoz képest, hogy micsoda... - szól elgondolkodva.
- Uram! Kérem, ne mondjon ilyeneket! Még nem tudjuk, hogy honnan jött, vagy miféle. Addig pedig jobb, ha nem vonunk le semmilyen következtetést arról, hogy mi is ez a fiú.
- Hát rendben! - egyenesedik ki. - Magára bízom, doktornő! De minden egyes mozdulatáról, minden lélegzetvételéről tudni akarok!
A férfi döngő léptekkel elhagyja a szobát, majd követi őt a másik kettő is, akik vele jöttek.
A nő felsóhajt.
- Ez nem igaz! Miért van az, hogy mindig csak ezt tudja mondani? „Mindent tudni akarok!” - utánozza a férfi hanglejtését elváltoztatott hangon. - Mintha nem lennének tökéletesek a jelentéseim. Évek óta dolgozom neki, és eddig sosem tudott kifogásolni semmit.
Lecsapja a könyvét az asztalra, ami nagyot csattan.
- Annyira beolvasnék neki egyszer! Legalább egyszer! Elgondolkodna utána, hogy megbecsülje az embereit!
Érdeklődve figyelem, amit mond, amit észre is vesz. Felém fordul, megtámaszkodik az ágy szélén, és halkan megkérdezi:
- Érted, amit mondok?
Bólintok, mire elkerekednek a szemei. Azután rohamosan vörösödni kezd, végül kissé köhécselve ismét megszólal.
- El ne mondd senkinek, amit az előbb hallottál! Bajban lennék, ha kitudódna, hogy miket mondok a nagyfőnökről.
Ismét bólintok, és halványan elmosolyodok. Annyira közvetlen, és kedves. Nem úgy, mint az a másik...
- Hány éves vagy? - kérdez újra.
- <i>Öt</i> - válaszolom, de úgy tűnik, nem érti. Úgy tűnik, csak én értem, amit ők beszélnek, ők nem azt, amit én.
- Hogy mondtad? Sajnálom, de nem értettem.
Felemelem azt a kezemet, amiből kevesebb cső lóg ki, és kinyújtom az ujjaimat, mutatva a számot.
- Öt? - kérdez vissza, én pedig bólintok. - Hm... Úgy tűnik, te megérted az emberi beszédet, de nem tudsz beszélni. Ez így nem lesz olyan egyszerű, mint reméltem.
Lemondóan sóhajt, majd az asztalról elveszi az egyik mappát és egy tollat, majd visszaül mellém. Felír néhány dolgot, azután visszafordul hozzám.
- Próbáljunk mást... Ezt talán én is megértem. Mi a neved?
- <i>Chiharu</i> - felelem halkan.
Meglepetten pislog, majd elmosolyodik.
- Chiharu? - bólintok. - Szép név. Bár nálunk furcsa egy fiúnak. A jelentése pedig még szebb, mint a hangzása. „Ezer tavasz”.
Tovább jegyzetel, én pedig elragadtatva figyelem, de egy fura érzés kerít hatalmába.
- <i>Hazaenged az a bácsi?</i> - kérdezem halkan.
A nő felnéz, az arcán értetlenség tükröződik.
- Sajnálom, kincsem! Nem értem, hogy mit szeretnél.
Lassan felé nyújtom a kezem, amivel úgy látszik, megriasztom egy kicsit, de nem húzódik el. Az arcára helyezem az ujjaimat. Lassan, és csak nehezen sikerül, de végül sikerül kiterjesztenem a telepatikus mezőt, amivel otthon tudunk egymás között beszélgetni, ha nem akarunk hangosan. Megborzong, ahogy észleli, mikor pedig az otthonomra gondolok, és ő is láthatja, zaklatottan felugrik, és hátrál pár lépést. Mindeközben a szék nagy robajjal felborul.
- Mi-mi volt ez? - suttogja a kérdést, és látom, hogy egész testében remeg.
Kintről cipők csattogása hallatszik, majd kicsapódik az ajtó, és két férfi ront be rajta, fegyverekkel.
- Doktornő, mi történt? Mi volt ez a csattanás? - kiált az egyik, miközben a fegyverét végig rám szegezi.
- Tegyék le azokat, de most azonnal! - dörren rájuk a nő, mire a két férfi vonakodva, de leengedi őket. - Nem történt semmi, csak véletlenül felborítottam a széket. Mehetnek! És ez parancs!
Tehetetlenül tűrik, ahogy a nő kidobja őket, majd becsukja az ajtót mögöttük. Visszajön hozzám, felállítja a széket, majd összeszedi a mappáját, és leül.
- Tehát telepatikus mezőt tudsz létrehozni. Ugye tudod, hogy a frászt hoztad rám? - kérdez, én pedig kissé megszeppenve pislogok fel rá. - Na, nem kell úgy elszontyolodni. Amit mutattál... A családod voltak? Az otthonod?
Bólintok, mire elszomorodik.
- Akkor az előbb... Azt szeretted volna kérdezni, hogy haza tudsz-e menni?
Ismét bólintok.
Felsóhajt, leteszi a mappáját a földre, majd két keze közé fogja a kezemet.
- Tudod, kicsim, ez most nem olyan egyszerű. Én nagyon szívesen hazaengednélek, de a nagyfőnöknek tervei vannak veled. Ez a hely itt egy katonai létesítmény, egy kutatólabor, ha úgy jobban tetszik. Vannak emberek, akik azt kutatják, ami más bolygókról kerül ide. Fegyvereket, hajókat, mindenféle tárgyakat. És sajnos néha élőket is. Sokkal jobban örülnék, ha hazajuttathatnálak, de én nem dönthetek ilyen ügyekben.
Amit mond... Nem lehet igaz! Haza akarok menni! Hiányzik anya és apa. Miért történt ez? Én csak kirándulni akartam, de innen nem engednek el!
Sírva fakadok, és nem érdekelnek a csövek, amik a karjaimhoz csatlakoznak, az arcomra tapasztom őket. Némelyik gép hallom, ahogy csúszik egyre közelebb, a fura anyagokat tartalmazó zacskókat tartó állványok felborulnak.
- Chiharu – simogatja meg az arcomat, majd magához ölel. Eddigi tartózkodását az érintésektől elfelejtette, vagy mellőzi, vagy nem tudom.
- Próbálj meg pihenni egy kicsit – suttog, miközben a fejemet simogatja. - Én itt leszek, és vigyázok rád.
Valamiért, alig, hogy ezeket kimondja, álmosodni kezdek, és hamarosan tényleg elalszom.
A következő napokban ugyanaz ismétlődik. Vizsgálatok, furcsa emberek, még több vizsgálat, és Karen kedvessége. Nehezen tudtam szót érteni vele, mert még mindig nem tudom formálni az emberek nyelvének a hangjait, de végül csak sikerült megtudnom, hogy a doktornőt Karen Milfordnak hívják. Néha a visszataszító férfi is bejön, de csak pár szó erejéig, amit a doktornővel beszél, utána pedig azonnal elmegy.
Ma végre leveszik rólam a rengeteg gépet, így talán tudok majd mozogni egy kicsit. Rettentően kényelmetlen, hogy állandóan a hátamon kell feküdnöm.
„Késik” - kúszik az elmémbe. Nincs óra a szobában, mégis érzem, hogy ilyenkor már itt szokott lenni.
Lassan telik az idő, de végül körülbelül egy óra múlva nyílik az ajtó, és Karen lép be rajta.
- Bocsi, hogy később jöttem, de volt egy kis dolgom.
Leül az ágy mellett a székre, és az ölébe teszi a táskát, amit magával hozott.
- Tudod, van két gyermekem, és nekem kellett iskolába és óvodába vinnem őket, mert az édesapjuk üzleti útra ment. Oh, és neked is hoztam néhány dolgot. A fiam és te nagyjából egyidősek vagytok, de ő eléggé koraérett típus, ami a játékokat illeti. Sajnos anyagilag nem állok úgy, tehát használtak, de hoztam neked néhány játékot, amivel Ryan már nem játszik.
Megpaskolja a táskát az ölében.
- A nagyfőnök pár perc múlva jön, és akkor leszedhetem rólad ezt a rengeteg gépet. Utána megnézheted őket. Oké?
Bólintok, és egyre jobban érdekel a táska tartalma. Vajon mivel játszanak a gyerekek ezen a bolygón?
- Ezt most leteszem az ágy alá, hogy ne legyen olyan feltűnő, de később játszhatsz velük, ha tetszenek.
-<i>Kö...</i>köszönöm – suttogom.
- Chiharu! Te a mi nyelvünkön beszéltél?
Látom rajta az elképedést, de a boldogságot is.
- Várj, összezavarodtam! Nem arról volt szó, hogy nem tudsz a mi nyelvünkön beszélni? - kérdez, mire bólintok. - Akkor most hogyan...? Abból, hogy hallgatod, amit egész nap beszélek, megtanulod? Az lehetelten! Egyszerűen senkinek az agya nem lehet ilyen erős és gyors. Még nekem is két év kellett, hogy megtanuljam a spanyolt, a japánt és a franciát, pedig engem zseniként tartanak nyilván.
- Ez <i>nehéz... vagyis</i> nehéz, de... meg... meg tudom <i>tanulni...</i> ta-tanulni. - Lassan, de biztosan mondom ki a szavakat, bár némelyikkel meggyűlik a bajom.
- Kicsim, ezt el sem hiszem! - mosolyog, és a szemeiben mintha könnyek csillognának. - Figyelj, ezt egyenlőre tartsuk titokban a nagyfőnök előtt. Ha megtudná, hogy ennyire okos vagy, kísérletezgetni kezdene rajtad, és azt nem szeretném. Tartok tőle, hogy valami bajod esne miatta.
Bólogatok.
- Jó fiú! - cirógatja meg az arcomat.
Kicsapódik az ajtó, mire Karen eltávolodik tőlem. A mogorva fickó lép be, nyomában az árnyékaival.
- Doktornő? - szól ápolómhoz, aki égnek emeli a szemeit még amíg felém néz, majd tekintetét előre szegezve a férfihez fordul.
- Mit akar tudni?
- Mindent.
- Nem tudok újat mondani a tegnap esti jelentésem óta. Abban benne van minden, amit tudnia kell. És engedelmével leszedném a gyerekről ezt a rengeteg kábelt és egyebet, mert embertelen, hogy így bánnak vele.
- Ez a gyerek nem is ember! Nézzen már rá, doktornő! Lássa meg végre, hogy mennyire más, mint mi.
- Lehet hogy más, de a más nem mindig jelent rosszat! - felesel Karen, a férfinek meg kezd vörösödni a feje. - Az egész napomat mellette töltöm mióta itt tartják, de nem tudok róla, hogy bármit is tett volna velem. Az a telepatikus képessége furcsa, de nem tett semmit, amivel rászolgált volna erre a bánásmódra.
- Rendben. Kapcsolja le a gépekről, de ha csak a legkisebb jelét is látjuk annak, hogy szökni próbál, vagy bárkire támadni akar, megbüntetjük, akármennyire is védje!
Karen dacosan szisszen, majd megfordul, megkerüli az ágyamat, és sorra kapcsolja le a gépeket. A mellkasomon levő ragacsokat leszedegeti, a tűs dolgokhoz azonban először előveszi a szembeni szekrényből a kötszereket és fertőtlenítőket. Egyesével kihúzza a karjaimból a tűket, fertőtleníti az apró sebeket, és szorosan bekötözi mindet.
- Vigyék ki innen azokat! - mutat maga mögé, miközben a főnökét fixírozza. A férfi int a két mögötte állónak, akik nekilendülnek, és kitolják a műszereket tartó állványokat.
- Elvárom az eredményeket! - morog, azután az emberei után megy. Szokás szerint csattan utána az ajtó.
- „Elvárom az eredményeket!” Egyszer komolyan ki fog készíteni ez a pasas! Sokkal többet értem el veled eddig, mint reméltem, de neki semmi sem elég.
- Karen – suttogom. - <i>Kérlek... nem!</i> Kérlek, ne i-deges-kedj miatta...! - suttogom.
- Aggódsz miattam? - Bólintok. - Jajj, kicsim! Ne félts engem! Keményebb vagyok, mint azt hiszik. Viszont annak örülök, hogy próbálkozol a beszéddel.
Elmosolyodok.
- Kérsz inni? - kérdez.
Bólintok, mert ma még egy kortyhoz sem jutottam. Eddig nem értem el a szekrénykét a csövek miatt, ő pedig reggel nem volt itt. És senki más nem jár ide.
Önt nekem, és a kezembe adja a poharat.
- Köszönöm! - mormolom.
Mohón kortyolom, így gyorsan elfogy, de nem baj. Annyira szomjas voltam már! Karen kérdezés nélkül tölt még, de ezt már lassabban iszom meg.
- Ettél ma már? - kapom a következő kérdést, mire a fejemet rázom.
Sóhajt, előveszi a köpenye zsebéből a mobilját, és leadja a rendelést, hogy mit hozzanak.
- Holnap hozok neked normális ruhákat, hogy ne ez a lehetetlen kórházi hálóing legyen rajtad. Oh, tényleg! - Leguggol az ágy mellé, és előszedi onnan a táskát, benne a játékokkal. - Remélem, tetszeni fognak!
Kíváncsian nyitom ki a csatokat, majd alig, hogy kinyílik, egy plüss esik ki. Elkapom, mielőtt leesne a földre. Magam elé tartom. Egy puha, barna plüssmackó néz vissza rám. Magamhoz szorítom, majd már csak fél kézzel nézem tovább a táska tartalmát. Találok benne még egy plüsst, néhány játékautót, egy kirakót és három vékony könyvecskét, amik teli vannak képekkel, és egy kevés írás is van bennük.
- Köszönöm! - suttogom újra.
Potyogni kezdenek a könnyeim, ahogy végignézek a játékokon. A nő magához húz, és átölel.
- Jajj, kicsim! Ne sírj! Lehet, hogy sokáig fog tartani, de megígérem, hogy egyszer kijuttatlak innen! Nem lehetsz a kísérleti alanyuk! Nem vagy patkány, egér, vagy bármi hasonló, amivel azok az idióta kutatók játszani szoktak odalent a laborokban.
Szorosan ölel engem, kicsit ringat is, nekem pedig lassan csillapodik megilletődöttségem. A macihoz, és hozzá bújok, menedéket keresve.
Néhány percig így ülünk, majd Karen a kezembe ad egy zsepit, hogy fújjam ki az orrom. Engedelmesen trombitálok. Emiatt kissé el kell távolodnom tőle, de a macit még így sem engedem el.
- Tetszik a plüssmackó? - kérdez mosolyogva. Válaszul bólogatok. - Képzeld! Reggel, mikor keresgéltem, hogy mit hozzak neked, Ryan észrevette, ezért elmondtam neki, hogy a munkahelyemen van egy hasonló korú fiúcska, és neki kell valamilyen játék. Mikor ezt meghallotta, ő maga adta nekem a macit, hogy hozzam el neked.
Melegséggel tölt el, hogy vannak ilyen jószívű emberek is.
Kicsit még szipogok, de nagyjából már megnyugodtam.
- Figyelj, kicsim! - emeli fel a fejemet Karen. - Egy kicsit magadra hagyhatlak? El kéne intéznem valamit a főnökséggel.
Bólintok.
- Légy jó! Sietek vissza hozzád!
Feláll, majd az üres táskát az ágy alá dobva elhagyja a szobát.
Felhúzom a lábaimat, közben még mindig ölelem a macit. Annyira puha...
A tekintetem a kirakóra téved. Leveszem a doboz tetejét, és elkezdem az ujjaimmal gereblyézni a darabokat. Az egyik kifordul a doboz aljából, és a takarón keresztül legurul a földre. Kihajolok az ágy széléhez, de innen nem érem el. Felé nyújtom a kezemet, összpontosítok, és magam felé vonzom a kis papírdarabot. Könnyen engedelmeskedik, és visszalebegtetem a helyére, a dobozba. Gondolok egyet, és a takarót letolom az ágy végébe, én felülök a párnára – a macit ölelem, a lábaimat magam alá húzom -, a kirakóst pedig magam elé öntöm. Az otthoni kényelmes megoldást hanyagolva, kézzel válogatom ki a szélső darabokat, és alig figyelve a képre a doboztetőn, néhány perc alatt a helyükre teszem őket. A belső részeket színenként válogatom, és aszerint kezdem keresgélni, hogy melyik hova való.
Karen talán fél órát van távol, végül egy újabb, de laposabb táskával jön vissza. Szótlanul ül le mellém, és egy ideig figyeli, ahogy rakosgatom a darabokat, és hogy válik egyre kivehetőbbé a kép.
- Ránéztél bármikor a mintára? - kérdez, én pedig bólintok.
- Egyszer – válaszolom. - <i>Az elején.</i>
- Hogyan?
- Oh, bocsánat! Azt mondtam..., hogy az elején.
- Ügyes vagy! És ne aggódj amiatt, ha eltéveszted a szavakat. Olyan képességed van a tanulásra, amiről mi még csak nem is álmodhatunk. Ha pedig hozzávesszük a korodat, az csak tetézi az elégedettségemet.
Kinyúlok az egyik szélsőért, de közben egy másikat véletlenül lesöprök a lepedőről. Karen már hajol érte, de én gyorsabb vagyok. Épp csak oldalra nyújtom a kezemet, a kirakódarab már lebeg felfelé a kezembe. A doktornőnek kikerekednek a szemei, de nem nyúl hozzá, csak nézi, ahogy a kezembe pottyan.
- Ezt hogy...? - hebeg, és az apró papírt fixírozza.
- Erre gondolsz? - kérdezek vissza, és mindazokat a darabokat, amik még nincsenek a helyükön, felemelem. A kezemben fekvőt is közéjük küldöm, majd egy kisebb körben reptetem, és forgatom őket, majd mindet visszaengedem oda, ahol voltak.
- Erm... igen – nyögi ki, és hitetlenül néz rám.
- Hát.. igazából nem nehéz – válaszolok lassan. - Hasonlóan működik, mint a <i>telepatikus mező, </i> csak ellentétes az irányítása. Igazából nekem ez... hogy mondjam...? - A hajamba túrok, próbálok gondolkodni, de csak az otthoni nyelven jut eszembe a megfelelő szó. - <i>Ösztönös.</i> Nem, így nem jó... belülről jön... ezt hogy mondják itt? - nézek fel a nőre. - Nem akarattal, csak úgy tudom.
- Úgy érted, hogy tudat alatt tudod?
- Azt hiszem...
- Ösztönös – bólint. - Szóval a telepatikus mező irányítása, és ez a lebegtetés ösztönösen jön, és sosem tanultad?
Helyeslőn hümmögök, és bólogatok.
- Van esetleg más is, amit elmondanál, vagy inkább azokkal is a frászt hozod rám?
- Nem – rázom a fejemet. - Nekem nincs más. Van néhány <i>különleges</i> közöttünk, nekik vannak saját képességeik, de nekem nincs más. Bár azt mondják, hogy ezek csak akkor jönnek elő, mikor véget ér a gyerekkor... nem, így nem az igazi...
- Mikor felnőttkorba léptek? - segít ki.
- Igen – bólintok.
- És ez mit is jelent?
- Akkor számítunk felnőttnek, mikor elérjük a... - Megint nem tudom, hogy folytassam. A számokkal nem vagyok tisztában. - Oh, így jó lesz!
A kirakó darabjait használom. A levegőbe emelem őket, és segítségükkel kirajzolom a szükséges számokat.
- Tehát ha eléritek a tizenhét éves kort, akkor számítotok felnőttnek?
- Igen.
A darabokat visszaengedem a matracra, de most a tényleges helyükre a képben.
Közben észreveszem, hogy Karen jegyzetel - az állandóan a közelében levő - mappájába. Most az ágy melletti kis szekrényen van.
- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy holnap hozok neked ruhákat?
Bólintok.
- Mit szólnál hozzá, ha segítenél válogatni?
Egy pillanatra felragyog az arcom, de utána eszembe jut valami.
- De én nem mehetek ki innen... - szomorodom el.
- Azzal ne is törődj! Innen is intézhetjük a bevásárlást.
Kíváncsian pislogok rá, miközben elővesz a táskájából valamilyen gépet. Felnyitja, megnyom rajta egy gombot, amivel bekapcsolja.
Mellé fészkelem magam, úgy, hogy lássam a gép képernyőjét.
- Nálatok nincs laptop? - pillant rám.
- De igen. Csak nálunk máshogy néznek ki. Azt hiszem, anya valami olyasmit mondott, hogy nálunk ilyen formában már évek óta nem... csinálnak.
- Évek óta?
- Hát... azt hiszem, ennyi éve – emelem fel ismét a kirakódarabokat.
- Szóval nálatok olyan fejlett a technológia, hogy már húsz éve nem gyártanak ilyen laptopokat?
Bólintok.
- Akkor milyen formájuk van?
- Hm... Megnézhetem a telefonodat? - kérdezek vissza, mire értetlenül előveszi a készüléket. - Hasonló a formájuk... csak kicsit nagyobbak. És itt – mutatok a rövidebbik oldalon arra a pontra, ahol egy fekete lyuk van -, van egy <i>kivetítő</i>, amivel <i>három dimenzióban</i> láthatjuk amit keresünk.
- Nem egészen értelek, de talán kitalálom. Tehát a nálatok használt gépek laposak, mint a mi érintőképernyős mobiljaink, de egy kicsit nagyobbak. Ahol pedig az első kamera van, ott van valamiféle szerkezet, ami két – megrázom a fejem – három? - bólogatok – 3D-ben látjátok. Akkor valamilyen kivetítő van a gépben?
Bólintok.
- Érdekesen hangzik. Ám sajnos én csak ilyen ódivatúval szolgálhatok. Összepakolod a puzzle-t? Én addig keresek olyan oldalakat, ahol vannak neked való ruhák.
Első gondolatom, hogy normálisan, kézzel pakolom vissza a darabokat a dobozba, de egyszerűbb lévén, inkább intek egy ujjammal, a darabok pedig a nyitott dobozba röppennek. A tetejét már csak rá kell tennem.